„Mindenkit egy kicsit közelebb hozni Istenhez”

Budapesten születtem 1946. május 15-én, de veresegyházinak vallom magam, mivel egészen kicsi koromtól fogva ott laktunk szüleimmel és testvéreimmel. Apai nagyapám kántortanító volt: a Dunántúlon született, 1901-ben került Veresegyházra. Édesapám kereskedelmet tanult, saját boltja volt, amelyet 1952-ben államosítottak. Ezután a váci népboltnál lett alkalmazott. Édesanyám az angolkisasszonyoknál végzett, tovább akart tanulni, de végül a család mellett döntött, férjhez ment. Öten vagyunk testvérek, két bátyám, egy nővérem és egy húgom van.

Hivatásom indulásában szerepe volt szüleimnek, hiszen vallásos, templomba járó emberek voltak, és minket is igyekeztek ebbe az irányba terelni. Gyakran ministráltam, nagyon szerettem a templomban lenni, a májusi litániákon, az adventi hajnali miséken mindig részt vettem. Talán kilencéves lehettem, amikor arra gondoltam, hogy szeretnék pap lenni, két évvel később már teljes tudatossággal ez volt az elhatározásom. Szüleimen kívül hatással voltak rám a jezsuita atyák. Közöttük is elsősorban Banicz Lajos atya, akit nem engedtek papként működni, ezért kántori állást vállalt Veresegyházon. A nagymamám szeretett papokról gondoskodni, őt is sokáig istápolta. Lajos atya volt a lelkiatyám, aki nagyon sokat jelentett számomra a papi hivatásra való készületben.

A gimnáziumot az esztergomi ferenceseknél végeztem. Az évfolyamunkból tizenketten lettünk papok. Már a gimnáziumba való jelentkezéskor bejelentettem a Váci Egyházmegyénél szándékomat, a középiskola elvégzése után fel is vettek kispapnak, és mivel Vácott nem volt szeminárium, Egerbe kerültem. Vácott szenteltek pappá 1969. június 22-én. Ezután tizennégy évig voltam káplán-hitoktató.

Az első helyem a Nógrád megyei Nézsa volt, ahol két esztendőt töltöttem. Itt az emberek hagyományosan vallásosak voltak, tulajdonképpen mindenki az Egyházhoz tartozott. Rengeteg gyereket tanítottam hittanra. Innen kerültem le a Tisza-parti Mindszentre, amely lelkipásztori szempontból „nehéz hely” volt. A vallásnak nem volt túl nagy becsülete. Állítólag ott mondtam: „Itt a pap nem emberhalász, hanem csak emberpecás”, mert egyenként kellett a gyerekeket, fiatalokat, de a felnőtt embereket is Isten felé vezetni. Azonban itt sok tapasztalatot gyűjtöttem, és megedződtem. Majd Budapestre, Rákosszentmihályra helyeztek. Itt főként tisztviselők éltek, vallásilag és lelki élet szempontjából igényes emberek. Sok lelki gyermekem volt, akiket rendszeresen gyóntattam. Gyermekkoromban nem volt lehetőségem zenét tanulni, énekelni szerettem, de hiányzott a hangszertudás. Itt lehetőségem adódott arra, hogy megtanuljak gitározni a mátyásföldi zeneiskolában. Ezt a tudásomat sokszor kamatoztattam a későbbiekben, mert minden helyemen tanítottam gyerekeket, fiatalokat, még felnőtteket is gitározni. Utolsó kápláni helyem a Kecskemét melletti Kerekegyháza volt. Nagyon sokan jártak templomba és hittanra, volt ifjúsági hittan is, énekkart szerveztem és házascsoportot, amely ma is működik.

Az első plébánosi kinevezést 1983-ban Cserhátsurányba kaptam, a Cserhát gyönyörű tájaira, ahol, sajnos, csak két evet tölthettem. Paptisztelő, vallásos nép lakik ott, a gyerekeknek éppúgy a „papocska” voltam, mint a felnőtteknek. Innen kerültem tizennégy év után vissza Nézsára, ahol 1985-től 1994-ig voltam plébános. Itt sikerült elérnem száz százalékot a hittanbeíratás terén: az óvodától az általános iskola végéig mindenki járt hittanra. Egyházközségi közösségi házat is építettem.

Jelenleg Taksonyban és Dunaharasztin vagyok, immár tizenhetedik éve. Azt mondhatom, hogy ez a papi életem csúcsa, időben is és lelkipásztori működésemet tekintve is. Mikor ide helyeztek, a dunaharaszti Szent István-templom mellé megkaptam a taksonyi Szent Anna Plébániát is. Ez kibővült 1998-ban a dunaharaszti Rákóczi-ligeti Szent Imre Plébániával. A második világháború és egy erős földrengés nagy pusztítást végzett mindkét településen. Ezeket a károkat idővel sikerült helyrehozniuk az akkori plébánosoknak. Taksonyban 1958-ban új templom épült Tóth János plébános idejében. A dunaharaszti Szent István-templomot a hívek háromszor építették fel (másodszor a világháború, harmadszor pedig a földrengés miatt).

Mikor ide kerültem, sok feladatom volt. Az egyházközségek hitéletét újra kellett szervezni. Emellett felújítottuk a taksonyi plébániát belülről, a templomot kívülről-belülről rendbe tettük, gyönyörű templomkert készült. A templom előtti Fő tér a fiatalok és kisgyermekes szülők legkedvesebb találkozóhelyévé vált a községben, napközben sokan jönnek ide. Dunaharasztiban a Szent István-templom teljes körű felújítása 2004-re készült el, ott is gyönyörű park létesült a templom körül. Rákóczi-ligeten, mivel a háború után a templom nem épült fel újra, a plébániaépület lett a „templom”. Ma is az, de építettünk hozzá egy sekrestyét, gyóntatóhelyiséget és mosdót.

Mindezt azért tudtam megtenni, mert nagyon jó munkatársaim vannak. Vallásilag, hitben és közösségi élet szempontjából is igényes nép lakik itt. Dunaharasztira főként fiatal családok költöznek ki Budapestről, közülük sokan csatalakoznak a hívő közösséghez. Ami országosan problémát jelent - hogy kiürülnek a templomok -, azt itt mi nem tapasztaljuk.

A lelki életről annyit, hogy nálunk minden korosztály megtalálhatja a neki megfelelő fogalakozást, csoportot. Van gyermek- és ifjúsági hittan, három énekkar, imacsoportok, rózsafüzér-társulatok, karitászcsoport, kilenc házascsoport, felnőtt katekézis, bibliaóra, Szentjánosbogár-klub, nyári táborok, stb. Az iskoláskorú hittanosok száma azonban, sajnos, évről évre kevesebb. Viszont sok a ministránsunk, a két településen összesen körülbelül hatvanan vannak. A Szentjánosbogár-klub már három korosztállyal működik, a legnagyobbak egyetemisták, komoly színdarabokat adnak elő, szentmiséken szolgálnak énekkel, felolvasással.

2000-től, amióta három templom ellátásáról kell gondoskodnom, mindig van káplánom. Nagyon jó munkatársam volt mindegyik, hála a püspök atyának. Ennyi szerteágazó feladatot képtelen lennék egyedül elvégezni. Fiatalabb pap koromban az egyik plébánosom gyakran mondogatta: egy jó lelkipásztor minden hónapban szervez valamit a megszokottakon kívül, hogy a hitéletet felpezsdítse. Megfogadtam a tanácsát: most májusban például Taksonyban kiállítást szervezünk „a templom kincseiből”. Láthatók lesznek a miseruhák, kelyhek és különböző templomi tárgyak, ezeknek a használatát meg is magyarázzuk. És ez csak egy példa...

Minden eszközt megragadok arra, hogy a hitéletet erősítsem. Bárhol is működtem papi életem folyamán, mindig azt kerestem, ott, ahol éppen vagyok, mi a feladatom, és azt próbáltam szolgálni teljes szívvel. Csodát tenni nem tudok, egy nem hívő emberből aligha nevelhetek napi szentáldozót, de azért - ahogyan XXIII. János Pál pápa reggeli imájában is mondja - mindenkit legalább egy kicsit közelebb szeretnék hozni az Egyházunkhoz, Jézus Krisztushoz.

Czoborczy Rita

(Megjelent a Keresztény élet c. hetilap 2011. április 24-május 1. | XIX/17-18. számában)